A rajzos vidéki Anglia
Vidéki Anglia – útinaplós szemmel…
Aki ismer tudja, hogy az útinaplózás egy igazán különleges helyet foglal el az életemben. Nem tudok elég hálás lenni, hogy végül Tina által találkoztam ezzel a műfajjal. Ez egy olyan hobbi, amit bárhol, bármikor lehet űzni, művelni.
A
mikor – lassan már több mint 3 éve – megismertem az útinaplózást, folyton csak rajzolni akartam, aztán voltak időszakok amikor több, s volt hogy kevesebb idő maradt rá. De a parázs mindig ott van, és elég egy kis szikra és újra hatalmas lánggal ég a tűz.
Nincs ez máshogy most sem, ugyanis június óta nem otthonról dolgozom, így valóban lecsökkent az az idő, amit ennek a hóbortomnak tudok szentelni. De mégis, amikor jelentkeztem Tina Rajztanodája által meghirdetett “Vidéki Anglia” útinaplós kiruccanására, tudtam, hogy ez lesz a szikra, ami fellobantjaazt a parazsat, ami ott van mélyen szűnni nem akaró módon.
Ezek az utak persze nemcsak a rajzolásról, a városnézésről szólnak. Sőt, valóban egy csapat formálódásáról, mások megismeréséről, egy új látásmódról, amit a másik ember szűrőjén keresztül megtapasztalt nézőpontok alakítanak. Ez a program már tavasszal is meghirdetésre került és a szuper társaság miatt szerettem volna akkor részt venni, de így utólag nem bánom, hogy így végül sok új, értékes embert ismerhettem meg.
Na de miről szólt a program és hogyan telt el ez az október eleji 5 nap?
Előkészületek és az utazásnapja… 10.02.
Az egész úgy kezdődött, hogy már júniusban lefoglaltuk a repülő és buszjegyeket, hogy bebiztosítsuk magunknak a helyeket. Akkor még nem tudtam ill. nem realizáltam, hogy a nagy sietségben elrontottam a foglalásomat, és az odautat október 2 helyett szeptember 2-re foglaltam… Hiába kaptam az indulást megelőző napokban értesítést a becsekkolásra, meg se nyitottam a levelet, hisz láttam a feladót, ó mondom ez még ráér. Ritka alkalmak, de úgy alakult, hogy a férjem is elutazott pontosan ebben az időszakban – igaz ő a meleg Szardíniára -, így megbeszéltük, hogy együtt utazunk a reptérre. Pár nappal az utazás előtt ő nézte meg a repülőjegyem és kérdezte, hogy valóban szeptemberben akartam-e utazni? Aztán kiderült a BritishAirways szabályzata szerint ha nem csekkolsz be az odaútra akkor elveszik a visszaút is, hiába későbbi dátum… Egy világ dőlt össze bennem, és az volt az első reakcióm, hogy hagyom az egészet a …csába és itthon maradok. Aztán többen is jelezték, hogy jó nagy hülye vagyok ha hagyom az eddigieket is elveszni és akkor rájöttem, hogy igazuk van, nem kell tovább büntetni magam. Így megvettem újra két jegyet, fapadost persze, és így külön utazva a csoporttól (metróval átszelve fél Londont jegyérvényesítést elfelejtve, végül ellenőrnek bűnmegbánón megmagyarázva bármit megteszek grimasszal végül legyintve elengedve…), de végül a Heathrown beértem a csapatot, ahonnan busszal irány a szállásunkra a vidéki Chippenham-be.
Imádom az olyan szállásokat, amik betekintést engednek az ott lakók életébe. Na ez is egy pont ilyen viktoriánus korabeli ház volt, gyönyörűen berendezve, antik darabokkal, fényképekkel a falon és mégis minden kényelmet kielégítő modern technikákkal és kényeztetéssel. A házigazdák ajándékcsomaggal és frissen sült kenyérrel várnak.
A nyolc lakóból párosával elfoglaltuk a szobáinkat majd egy városfelfedezős séta utáni közös ismerkedős vacsorával zártuk a napot, felkészülve a másnapi kalandjainkra. Különleges, ahogy összeáll egy csapat, miért pont velük utazol, milyen meglepetésekben lesz részed, kinek kire van szüksége, kivel fogsz még találkozni ezután is és ki lesz rád nagy hatással és sorolhatnám milyen kérdések kavarognak menet közben a fejemben. Az már csak hab a tortán, hogy szobatársammal egyébként húsz évvel ezelőtt néhány évet egy egyetemen töltöttünk és rengeteg közös ismerősünk van.
Bath és Jane Austen látogató központ 10.03.
Bevallom nem vagyok egy filmőrült és a klasszikusokat sem feltétlen ismerem olyan mélyrehatóan, mint sokan, de azért nagy érdeklődéssel indultam neki a napnak. A szendvicskészítés kidobott időnek és energiának tűnt utólag, hiszen majdnem érintetlenül visszaért a hűtőbe, ami másnap is az induló csomag részét képezte. Bath gyönyörű kisváros, csodaszép épületekkel, parkokkal. Alig haladunk, mert minden sarkon fényképezünk, hiába hasonlítanak az épületek, mindegyik mégis más. Hol az ablakba kirakott sportcipő, hol egy elszaladó mókus, hol egy gyönyörű belsőkert vagy éppen az édességgel megrakott kirakat ingerel kattintásra. Útközben nincs idő rajzolni, hiszen időre megyünk, nyitásra ott kell legyünk. Sebaj, jók lesznek még a képek, a szerencsések megrajzolásra kerülhetnek.
Nyílik az ajtó és Jane Austen kilép az utcára. Ja nem ő, hanem az élethű mása, amit a legtöbbet fotózott férfi tessékel előre igazán korabeli ruhában. Nagyon vicces és látszik, hogy az idő vasfoga vele is kezd elbánni, de a jókedve mit sem halványodik ott tartózkodásunk alatt sem.
Előadást hallunk a Austen családról, a testvérekről, a szülőkről, a regényekről, vándorlásaikról, és egyáltalán mindenről, amit tudni lehet, az itt elhangzik vagy a tablkon, bemutatófilmeken elérhetővé válik. A szalonban lehetőségünk nyílik ezeket a korabeli ruhákat felpróbálni és nem éppen mindennapi kinézetünket megörökíteni. Először NEMet akarok mondani, aztán megenyhülök, és NEMet váltok, és én egy pillanatra férfivá avanzsálom magam… Aztán kipróbáltuk a korabeli írószerszámot, a madártollat is.
A többiek szerencsére bevállalósabbak és így tényleg készül néhány nagyon vicces kép… Darcyval… aztán találkozunk a teaházban is… ahol a scone-t, vagyis édes pogácsát vagy teasüteményt nem lehet kihagyni. Vajasan, lekvárral kenve… mindegy csak hizlaljon… Ennyit az elcsomagolt szendvicsekről… azok említésre sem kerülnek, valahol a táska alján formálódnak, érnek, hogy aztán másnap még nagyobb reményekkel kerüljenek be újra az uticsomagba.
Az első rajz, na végre a teaházban elő lehet venni a “felszerelést”. Magunk között senki nem néz idiótának, mert itt az a közös bennünk, hogy mindenki rajzol, ezért ezzel a kipakolással nem botránkoztatunk meg senkit. Eleinte amikor elkezdtem rajzolni, bevallom rendesen szétnéztem, nehogy lássa valaki mihez készülődök, de mára már megszoktam a kérdő vagy épp érdeklődő pillantásokat. Sőt sokan odajönnek hozzám és ez egy belépő egy jó beszélgetéshez.
A délutánt a közeli Prior Park kertjében töltjük,
ahol pazar kilátás nyílik a Paladian hídra, amit tüstént lerajzolunk, éppen az eső előtt be is fejezzük a műveket.
Hazafelé más útvonalon megyünk, hogy még több látványt magunkba szívjunk, és végleg eldöntsük, hogy ide még egyszer tutira visszajövünk…
A vonat a visszaúton is tele volt, ahol feltűnő volt a rengeteg laptopon dolgozó utazó. Bizonyára hozzá vannak szokva a hosszabb ideig tartó ingázáshoz és legalább kihasználják az amúgy kukába dobott időt (itt jegyzem meg, hogy miközben írom ezt a beszámolót, utazok a vonaton és a kis laptomon pötyögöm a karaktereket, hogy minél hamarabb készen legyek…).
Az este sem telik eseménytelenül, hiszen előkerülnek az útinaplók, a festékek és ceruzák, és egy éjszakába nyúló beszélgetős, rajzolós, nevetgélős csapatépítésbe torkollik.
Vagy ez volt az az este, amikor spagettit főzttünk és a csodálatos étkezőben költöttük el közösen a vacsorát? Ki emlékszik már…
Az éjszaka jól telik, annak elllnére, hogy az ablak nem záródik (de legalább természetesen szellőzik) és a közös takarón is megosztozunk. Az új élmények hatása alatt forgolódok és korán kelek. Hogy ne zavarjam a szobatársam lemegyek a konyhába, de ha már ott vagyok tolok egy kávét, és ha már felébredtem előveszem az útinaplóm. Valamit még megrajzolok…. észre se veszem és megreggeledik, lassan indulni kell, leszállingóznak a többiek is.
Lacock és Castle Combe 10.04.
Busszal indulunk útnak első állomásunk, a festői Lacock városkája felé. Város? Á, nem tudom itt hogy hívják a településeket, a 3 fő utcájával lehet hogy inkáb falunak kellene hívni. Mérete ellenére egy igazi kis ékszerdoboz, ahova érkezünk. Az Abbey csak 10.30-kor nyit, a pékség 10.00kor így sétálunk egy kicsit a csodaszép utcákon. Mint megtudjuk itt játszódott jó néhány jelenet a “Büszkeség és balítélet” c. filmben. Pózolunk a pékség és az a ház előtt, ahol Harry Potter is elsétált már előttünk néhány galaktikus évvel ezelőtt. Nem sok élet van az utcán, ami nem feltétlen a szemerkélő esőnek tudható be. A templomot egy mogorva macska őrzi, aki mintegy hívogat minket, hogy meg legyen a napi látogatószám. Mintha annak arányában kapna elemózsiát.
A pékségben feltöltődünk a helyi ízekkel, ahol a pékné ruhája kifogástalan, méltán tükrözi a kor és a hely szellemét. Mintha visszaugrottunk volna az időben. Egy lovas komótosan elsétál az utcán, ajándékot hagyva a találkozás emlékére.
Végre megnyitja kapuit az Abbey, aminek nemcsak az élmény miatt örülünk, hanem mint lehetséges visszavonulásra tekintünk a szűnni nem akaró eső elől.
Küldetéssel érkezünk. Már az út előtt kaptunk házi feladatot. Egy képet, amin Harry Potter és Dumbledore az egyik teremben hmmm. Beszélgetnek? A feladat az volt, hogy felismerjük a helyszínt és próbáljunk egy hasonló képet csinálni, ami ugyanolyan szögből készül mint az eredeti. Azért nem rakom fel a képet, mert nem akarom elvenni a lehetőséget azok elől, akik később választják majd ezt a programot. De jelentem, szuperül megoldottuk a feladatot. Rengeteget fényképeztünk, olyan célzattal, hogy ha lesz idő, majd megrajzoljuk. Csodaszép ablakok, mintázatok és kialakítások…
Visszaindulunk Chippenhambe, ahol éppen annyi időnk marad, hogy megebédeljünk. Ha már itt vagyunk egy helyi fishandchips-est keresünk, ahova be is ülünk. Pont van hatunknak hely, igaz az olajos halszag nem éppen vendégmarasztaló, dehát ez is hozzátartozik az élményhez. Ez már a harmadik napunk, alakul a csapat, beszélgetünk,
nevetgélünk, egyre inkább megnyílunk egymásnak. Valaki mesél valamit, ami meghat mindenkit és a könnyeinkkel küszködünk. Valami nagyon finom energia járja át a körünket, valami egység, valami különleges és egyben megható.
Hirtelen közelebb érezzük magunkat egymáshoz, olyan mintha hatalmas gátak szakadnának fel, mindenkiből előbuknak élmények, sérelmek, nehézségek. Azt érzem, hogy jó itt, jó együtt, jó megismerni ezeket az embereket, jó egy csapatnak lenni. Ezzel az új egységérzéssel lépünk ki az étterem ajtaján és csak abban bízunk, hogy az iszonyatos halszagunk ellenére felengednek minket a buszra.
Kisvártatva egy másik busszal jutunk el ha lehet így mondani még festőibb Castle Combe városkájába. Itt még három utca sincs, viszont van egy gyönyörű hotel kerttel és hatalmas parkkal és szintén filmes helyszínekkel. Hosszas tanakodás után megtaláljuk a Poirot filmekből ismert házat (az erős hogy megtaláljuk, mert a ház előtt állva forgolódunk kérdőn, hol lehet a ház… na hol… pont előtte állunk… fénykép elővesz… na csak ez lehet….)
Ma ismét egy teaházban landolunk és cream tea-t kérünk, ami annyit jelent, hogy a tea mellé felszolgálják a scone-t is. Alig marad időnk a buszindulásig, így belapátoljuk a sütit, a tea egy része ott marad. Ez az út nem éppen a fogyókúráról szól, de hát ezt nem is ígérte senki…
Viszont maga a látvány mégis megéri eme önfeláldozást. Csoport és egyéb képek tömkelege készül, szinte lépésről lépésre haladunk hisz mindenhol van valami különleges, megörökítendő jelenet. Tünde a legkattintósabb menyecske, akinek visszanézve a képeit, tényleg megérte a lemaradás, sokszor olyan részletet látott meg, ami nekem biztosan elkerülte a figyelmemet.
Este hazaérve megint előkerülnek a rajzfüzetek, ahol egymást segítjük, tantjuk miközben remekül érezzük magunkat.
Avebury 10.05.
A mai nap kicsit hosszabb utazással indul, egy vonatút után a buszos folytatással érkezünk meg Avebury-be. Még egy kis ékszerdoboz. Bejutunk a Manor and Garben udvarházba. Az épületen belül minden szoba látogatható és kipróbálható, minden megfogdosható. A berendezések eredetik, némileg felújítva, mintha megint ugrottunk volna egy évszázadot vissza az időbe.
A kert gyönyörűséges, konyhakerti növényekkel megspékelve.
Az eddigi legszebb teaházba érkezünk, ahol a nap levesét kóstoljuk meg, ami persze megörökítésre kerül később az útinaplóba, mégpedig azért, mert hosszasan tanakodtunk miből készülhetett a sűrű narancssárga színű étel. A pincérünk azt mondja “sweede” a züldség, amiből készült. Nagy bőszen rákerestünk a neten, mi is ez valójában, de látni még sohasem láttunk ilyet, az irodalom azt mondja hogy a tarlórépa és kááposzta keresztezéséből létrejött zöldségféle ez… Igazából mindegy is mi volt, mert nagyon finomra sikeredett, amihez most kivételesen sós scone-t kaptunk…
Megtaláljuk a köveket – henge – ami igen nagyon hasonlatos a stonehenge-hez, csak itt sokkal több van és egy nagy körben helyezkedik el, amiben van két kisebb kör alakzat, ami mentén láthatóak a kövek.
Vannak vagy 5000 évesek, de arról nem találtam infót, hogy miért épültek és mi célt szolgáltak… na erre visszatérek még. A buszra várva természetesen rajzolunk és végre tea helyett iszunk valami rendeset is például egy sört. 🙂
Az este kreatívan fejeződik be, még fényképről utólag rajzolunk egy kicsit… Anikó is megtalálja helyét, a kis kuckójában áll neki festegetni, és Móni most érez rá igazán az utinaplózás mibenlétére.
Mindennek vége… 10.06.
Dehogy mindennek, csak épp ennek a fejezetnek… A reggeli készülődés közben átfut a fejemen, hogy megint vége valaminek, milyen kár és maradnék még. De nem sajnálkozom, mert fantasztikus néhány napot töltöttünk együtt itt a vidéken. Gyönyörű helyeket láttunk, fantasztikus embereket ismerhettem meg és mellesleg rengeteget rajzoltunk is.
A visszaút előtt még a Bridge House-ban egy tradícionális angol reggelivel zárjuk a programot, ami éppen felteszi az i-re a pontot.
A national express heathraw-i járata időben érkezik és ér a célállomásra. Búcsút veszek a többiektől, hiszen én – az említett rossz foglalás miatt – másik járattal megyek, így rám még vár egy további heathrow-stansted járat. Így maradok és várok. Várok és rajzolok. Rajzolok és éppen jól érzem magam. Jól érzem magam és ez volt a cél.
Feltöltődve, kipihenve (na jó azt azért nem…) megyek haza, hogy megújult erővel vágjak neki a szorgos hétköznapoknak.
Köszönöm csajok ezt a néhány napot veletek, a szervezést, a nagy beszélgetéseket. Hálás vagyok érte. Köszönöm Tina, Erika, Móni, Anikó, Judit, Rita, Irén, Tünde és Zita.
Az ecset legyen veletek!
Az útinaplós képgaléria:
Érdekes dolog az alkotás. Lovinán, munka közben (amikor a földrengés után úgy döntöötem rajzolok én magamnak egy Barongot, aki megsegít…) odajött egy kislány, aki ékes angolsággal elkezdte sorolni a palettán a színeket, és kérte is, melyiket használjam, mert ő azt szereti. Aztán nagyon megörült a festéklemosó papírzsepinek, amiben a szivárványt vélte felfedezni.
Régóta dédelgetett álmom volt, hogy egyszer végre én is körbetekerjem a Balatont. Utazásaink során itt-ott megfordultunk már a Balatonon, de szerettem volna még nagyobb szeletét látni ennek a csodálatos tájnak. Mindig vonzott a víz, szeretem nézni a hullámokat, hallani a hangját, ahogy partot ér.
magunkat, mert még sok km van hátra. Balatonmáriafürdő – Balatonkeresztúr – Balatonberény. Megállunk a Tekergő büfében, visszapótolni az elpárologtatott folyadékot. Na nekem aznapra itt elég is lett volna. Annyira fájt már a hátsóm, hogy valósággal keresni kellett azt a pózt, amivel elviselhetővé vált a további utazás. Nagyon nehezen szálltam vissza a bringára, az utolsó kilóméterek éveknek tűntek. Azon morfondíroztam, mit is keresek én itt. Pedig még Keszthelyen is megálltunk frissíteni, onnan viszont a végzél Gyenesdiás már csak pár km volt. Estére végül megérkeztünk a szállásra, leraktuk a bringákat is pihenni és lesétáltunk a partra vacsorázni/fürdeni. Nagyon szép a strand, a képen a családom, megfáradva…
parton, így kicsit madártávlatból látjuk a Balatont, ahogy fenségesen elterül a völgyben. Csodaszép. Tomporfájás ide, tomporfájás oda, ezért a látványért megéri. Vonyarcvashegy – Balatongyörök – Szigliget.
tovább. Badacsonytomaj – Badacsonyörs – Ábrahámhegy – Balatonrendes – Révfülöp. Itt is megállunk. Az előző naphoz képest a szél elállt, a nap kisütött, kissé éget, így fokozottan pótolni kell az elvesztegetett sókat. A többiek beintegetnek a Balatoni Nyár c. műsorba, majd folytatjuk utunkat.
tanulunk és vittük vissza ugyanazzal a lendülettel a könyveket kinyitatlanul…) – Balatonkenese – Balatonakarattya – Balatonaliga – Balatonvilágos. Jó kis emelkedők, meredek lejtő – na én itt már eldobtam a bringámat. Bevallom van egy szög, ami fölött én már félek a lejtőkön, és inkább tolom. Nem túl jó hangulatomban ért ez is, így kénytelen voltam kedves kis bringámon taszítani egyet. Itt megálltunk frissíteni. Siófok tömegét elkerüljük, majd Széplakon egy fagyival megörvendeztetjük magunkat. Fürdeni Zamárdiban állunk meg, addigra meg is éhezünk. Na itt jön el az a pont ahol már nagyon fáj megint minden. Pont mint az első nap. Nézem a többieket, ők is mocorognak az ülésen, keresik a pózt, felemelkednek a nyeregből, visszaülnek. Sehogyan nem kényelmes, pedig már tényleg nincs sok hátra. Utolsó nekifutás, áthajtunk Szántódon, és visszaérünk Balatonföldvárra. Csak most vettem észre a kilátót, odafelé valahogy elkerülte a figyelmemet. MEGCSINÁLTUK! Az én napom elég borongós volt, csak órákkal később tudtam értékelni, hogy igen MEGCSINÁLTUK. 4 nap alatt 210 km körbe a Balatonon. Fantasztikus fárasztó gyönyörű ngy nap volt. A két nagyobb gyerekem kísért el, először nem volt sok kedvük jönni (első nap végén szóvá is tették), de a végén büszkék voltak ők is magukra. Azt hiszem most már kicsit másképp nézünk a Balatonra. Most azt mondom soha többet, de ha igen, akkor esetleg még több napra elosztva, még több strandot meglátogatva, még többet kiélvezve, körbetekerném a Balatont. 🙂
barátaink elbeszélése alapján – úgy döntöttünk meg sem állunk Nei Poriig, ami kifejezetten egy üdülőfalu. A nyaralás, kikapcsolódás, feltöltődés mellett természetesen nekem egyik célom volt az útinaplózás (ami egyébként kimeríti az előbb említett hármas célt), amire szerencsére igen sok idő kínálkozott.
Én órákig elnézegettem volna a tengert, ha nem fáztam volna annyira. Na jó, el is nézegettem, mert fürdésre nem voltam elég bátor.
tömbjeit megcsodálni, elképzelni, ahogy ezek a kolostorok egyáltalán hogyan épülhettek. Nem tudnám visszaadni, de ilyenkor az idegenvezetők történeteit hallgatva kicsit megelevenedik a múlt, kicsit mi is isteneknek érezhettük magunkat. (a fél-Istvánok).
nappal az utazást követően meg kell tenni, különben a parázs kialszik, az utazás varázsa elévül.
Gyönyörű volt a sziget, csak itt is kicsit sok turista érkezett egyszerre a termékbemutatóra (itt a termék a tengerpart volt….), így az egész fürdőzés egy jó kis meleg, hétvégi nap balatoni alteregójára hajazott. Ezután a hajó tovább vitt Skopelos szigetére, aminek az volt a különlegessége, hogy itt forgatták a Mamma Mía filmet. Na ez már igazi kis görög falura emlékeztetett, a kis fehér házak, kék ablakkeretekkel. Nagyon hangulatos volt, de itt túl sok időnk nem maradt nézelődni, mert a pár órás visszaút még ránk várt.
méretével kapcsolatban (na nem a partra lecipekedés, mert az enyhén szólva is ciki volt…), a tengerben pontosan tudtuk követni, hol vannak a gyerekek.
A családom feladta a buszos utakat, de én még megnéztem az Olimpusz lábánál Zeusz kádját, amit Litohoro faluból egy rövid sétával el is értünk. Nem volt szerencsénk, ezért az Olimpuszról a felhők miatt nem volt semmi kilátásunk, hiába buszoztunk fel a lélekvesztőn a Stravos kilátóig. Sebaj, hazafelé beugrottunk Ios Dyonussos kolostorát megnézni, majd Pios Pandalemosban ebédeltünk. Eddigre kiderült az ég, és ebből a nagyon kis helyes falucskából csodás kilátásunk volt a tengerre. Nem mentünk üres kézzel haza, vittünk ajándékot is, sok-sok olümPUSZIt.
Van egy csodaszép hely, ahol lehet hogy sokan még nem is jártak. Itthon, Magyarosrszágon, Gödöllőn túl, Vácon innen… A Vácrátóti Botanikus Kert hazánk leggazdagabb, mintegy 12 ezer növényfajt s fajtát számláló élőnövény-gyűjteménye. Ez tényleg nem túlzás, csodaszép virágok, fák, egy helyen. Itt, az egyik kertben játszódott egy részlet az “Abigél” c. filmből is. Mit kerestem itt? Egy pénteki klub témája a botanika volt, ezért a napot itt töltöttem sokad magammal egyetembe, körbesétáltuk a hatalmas kertet, és ki ki neki tetsző tartalmat rajzolt. Nagyon érdekes volt. A végén átbeszéltük egymás rajzait, sokat tanultunk belőle. Ismét egy csudajó napot töltöttünk együtt, mi, akikben egy közös biztos hogy van: mindannyian szeretünk rajzolni! 🙂
Visszatérve Rómára… a buszozást leszámítva fennmaradó két és fél nap alatt megcsodáljuk Róma nevezetességeit, de azért mindig akad kis idő, hogy teszteljük az aperol minőségét is., amit persze az útinaplóban meg is örökítünk. Pincér megjegyzi, hogy az aperolhoz öltöztem, és tényleg… szerencsére ezt a színt jól ki lehet keverni festékből is. 🙂
Az első este a többiek már nyugovóra tértek, amikor én még rajzolok. Fáradt vagyok, de tudom, hogy ez ébren tart. Aki aludt már olasz kempingben, konténerházakban az tudja, hogy olyan vékonyak a falak és milyen kis hely van, mérnökök gondosan kiszámolták, mekkora az a minimális m2, ahol még éppen el lehet férni. Munkálkodom csendben, egyszer csak szobatársam kiszól, valami mozog az ágyamban…. mire megnyutatom “csak radírozok”.
